sportolási lehetőségek a plage-on

Sept8. péntek

Kb tizenegykor csörög a kegyetlen hangú kaputelefon, Anikó meg Tomi jött ébreszteni. Nem szoktam borozni, de rájöttem, hogy rendesen másnapos lesz tőle az ember. Egyébként nem kell sokat inni és kész. Az a két pohár majdnem minden nap úgy tudom egészséges, és azt itt Franciaországban nehéz elkerülni. Anikóék azért jöttek, mert menni kell a harmadikra a frissen szermányolt mosógépünkért. Mondtam nekik, hogy rendben, de két óra múlva jöjjenek vissza, egyrészt mert hajnalban feküdtem, másrészt mert nem voltam mosógépcipelős kedvemben. Aludtam még egy darabig, de aztán nem úsztam meg a dolgot, elcipeltük Tomival anikóhoz a motyógépet. Cserébe rendesen belakmároztam náluk. Utána egy két dolog lezavarása a laptopokon, különböző bittranszferek a három gép között. Aztán hirtelen sokan lettünk a szobában, mindenki betoppant, délutáni program egyeztetése céljából. Mi természetesen vásárolni mentünk, mert olyan sok a pénzünk. Anikó vett egy mikrót, én meg nem voltam benne biztos, hogy kell-e nekem, az esetleges kihasználatlanság miatt. Délben olyan jót kajáltam náluk, lehet, megtartom ezt a jó szokásom.

Sept7. csütörtök

Ma a second hand boltokat jártuk, bútorok ügyében, hogy otthonosabbá tegyük szobánkat. Találtunk nagyon vicces dolgokat nagyon különböző árakkal. Addig kéne megoldani amíg van autónk, utána elég nehéz lesz a hazavitel. Én például két fotelt szeretnék egy kis asztalkával, állólámpával. Mindenesetre nem jártunk sikerrel, bár erősen gondolkozom két hatalmas bőrfotelen 35 euróért darabjával. Talán 60-ért elhozhatnám, és egész jó állapotban vannak, baromi kényelmesek is. Csak azt nem tudom hogy befér-e az ajtón, vagy esetleg az ablakon. Nagyon érdekes boltjaik vannak a franciáknak, csupa hasznos dologgal. Minden más mint otthon.

Délután pedig fölszerelkeztünk rendesen alkohol tartalmú hozott és helyben vásárolt itallal, és lesétáltunk az óceánpartra. Immár öten, jött velünk Andris meg Laci is. Éjfélre vártuk a két lányt Borit meg Enikőt. A srácok kvif-esek, a csajok pszf-esek. Sikerült rendesen jól érezni magunkat a parton, nem is tudom, hogy mikor keveredtünk haza. Jól jött ki a lépés, mert mire elment mindenki aludni, én a lakásomban próbáltam tevékenykedni, leginkább rendetlenséget csináltam. Nemsokára megérkeztek a csajok, és szerintem ilyen jókedvű fogadtatást nem hittek volna éjjel kettőkor. Elkísértem a szobájukba őket, és még dumáltunk egy csomót, megpróbáltam megosztani velük az eddigi tapasztalataimat. Nem tudom mikor feküdtem le aludni, de azt igen, hogy föl nem kelek délelőtt, kialszom végre magam.

A francia közlekedési morál

Azt hozzátenném, hogy nagyon biztonságos a közlekedés, az infrastruktúra is ennek megfelelő színvonalú, de baromira nem tudnak közlekedni a franciák. Az hogy a körforgalomban a kintről jövőnek van elsőbbsége, köztudott. De hogy az autópályára érkezőnek legyen elsőbbsége a rajta lévőkkel szemben az azért vicces. Párizsban konkrétan kint van minden felhajtónál az egyenrangú kereszteződést jelző tábla, ami ugye jobbkezet von maga után. Nem ismerik a védett főút fogalmát, még négysávos úton is sokszor jobbkezesek a betorkolló utcák. Mondjuk lehet hogy így nem tudnak gyorsan hajtani, és nyilván kevesebb a baleset. Nehéz megszokni, hogy lehetetlen kereszteződésekben (értsd mellék utca, fő utca) jobbkezet kell adni. Pont olyan széles egy sáv mint egy autó (ha éppen föl van festve), és olyan közel mennek egymáshoz az autók, hogy a tükrök majdnem összeérnek, lámpánál ajtót kinyitni esélytelen. A parkolás koppanásig történik, nincs pazarlás a hellyel. Minden autó megvan húzva, nem vigyáznak egyáltalán, mennek amíg hajlik a vas. Olyan kicsik a parkolóhelyek, és kihasználnak minden talpalattnyi helyet, hogy koppról koppra állnak,és lazán nekinyitják a mellettük álló autónak az ajtót. Nem érdekli őket, itt az autó pusztán használati tárgy nem pedig státuszszimbólum.

Megvan azért a nagyon pozitív oldala is a francia közlekedésnek. Egyrészt az, hogy a gyalogosnak van mindenhol, minden esetben elsőbbsége, mint nálunk a zalaegerszegi intercitynek. Bárhonnan, bármilyen irányból lépsz le a járdáról, nem zebrán, vagy éppen piroson, az első autó megáll és átenged, utána pedig nem a sarkadon megy át. Nem dudálnak ha szabálytalanul mész át. Akkor sem dudálnak, ha valaki bénázik, vagy éppen nem észleli időben a zöldet, vagy szimplán nem tudja, hogy a jobbra villogó sárga nyíl azt jelenti, hogy jobbra mehet, és bután feltartja a sort. Nagyon türelmesek egymással szemben.

Sept 5. Szerda

Ma szintén 9-kor jött Cadiou értünk a kolihoz, és elvitt minket a suliba, ahova járni fogunk. Alapvetően az université itt van a kolitól 10 percre, de nekünk a dombtetőre kell majd járni, ami kocsival mondjuk negyed óra, de busszal állítólag 20-40 perc. Király. A bringa meg kizárva, mert a suli ugye dombtetőn van, és durva emelkedők vannak arrafelé. Ráadásul a legközelebbi főút nyíl egyenesen megy föl, csak éppen egy hosszú alagútban. Biztos hasznos a tüdőmnek a benne lévő tizenegynéhány fokos emelkedő. Lefele nyilván király lenne. A másik variáció meg szerpentin, ami fölfelé szintén baromi sokáig tartana, de legalább szép parkos részen visz az út. Amúgy azt mondják, hogy nagyon sokat esik az eső, úgyhogy marad az esernyő meg busz kombináció.

A fenti campus olyan mint gazdagrét közepén egy okmányiroda, legalábbis egyenlőre, diákok nélkül. Az első nem szimpatikus ember –akit ott elsőnek bemutatott nekünk Cadiou- az intézet igazgatója. (fogalmam sincs, hogy melyiké, de hát vannak hiányosságaim) Az arcára van írva az ürgének, hogy rohadtul nem érdeklik a külföldi diákok, de ez lehet, hogy csak az első benyomás, és remélem nem így lesz. Ellenben lőttek a lógásnak, ugyanis amikor mentünk a folyosón és mutogatták a termeket, meg a tanárokat, megállított két srácot, és számonkérte rajtuk, hogy miért nincsenek az órán. Az igazgató! Nagyon barátságos lesz… A puskázást nem ismerik a franciák, állítólag akit rajtakapnak, azt törvény szerint 5 évre eltilthatnak mindenféle vizsgától, még a jogsitól is! Jópofák! Milyen jó, hogy legalább jogosítvány terén nincsenek már hiányosságaim. A vizsgaterem úgy néz ki, hogy egyszemélyesek a padok, egymástól kellő, jó egy méteres távolságban vannak, és akkora az asztal, hogy egy A3-as lap ráfér, és talán mellé még a toll vagy ceruza. A radír meg a hegyező már felejtős, pad nincs amibe segédletet lehetne orvul csempészni. Nagyon fogom élvezni a vizsgákat! Nyolc emeletes az épület, egy lift van, amit csak az igazgató meg a mozgássérültek használhatnak. Még szerencse, hogy mi a mérsékelten szar hatodik emeleten leszünk. Egyenlőre még kihalt minden, asszem jövő héten kezdődik valamikor a tanítás.

Utána visszamentünk a belvárosi suliba és beültünk az első intenzív nyelvi kurzusra. Az óra színvonala nem volt nagy szám, megtanultunk bemutatkozni, gondoltam az már megy nekem, úgyhogy elkezdtem a környezetet tanulmányozni. Az első dolog ami szemet szúrt, hogy mérhetetlenül mocskosak az ablakok, alig látni ki rajtuk. Pedig érdemes kilátni, mert egy akkora betonplacc van ott, hogy 3 boeinggel is lehetne ajtónyitásnyi távolságban parkolni rajta, de úgy tűnik nem használják semmire, ellenben baromi jó minőségű a burkolat, és el van kerítve. Mögötte a pályaudvar, ahol azért jött egy-egy ezüstnyíl féle helyi érdekű vonat. Az óra alatt túlnyomórészt vagy valami légvédelmi sziréna szólt felváltva mentővinnyogással (itt a mentők olyan hangot adnak ki, mint a family frost) vagy hajókürt törte meg az amúgy rövid csendet. Amikor meguntam a gazdag panorámát, és a kikötői dokkok daruinak mozgását, elkezdtem körülnézni a teremben is, és rájöttem, hogy a kb. 24 erasmusos diákból legalább 16 ázsiai. Arra gondoltam, hogy nem sűrűn jövök erre az órára, és inkább élvezném még a szabadságot a csíkszeműek világhatalma előtt.

Óra után elmentünk a vizesekhez szerződést kötni, hogy a megnyitott vizünk hivatalosan is nyitva lehessen, (én nem rajongtam érte, ha már sikerült megnyitni a vizet tudtuk nélkül, gondoltam majd keresnek, ha pénz is kell nekik) és választ kaptam két nagyon fontos kérdésre; az, hogy miért fürdenek a franciák négy naponta, és hogy miért nem voltak az ablakok még soha lemosva az iskolában; mondjuk mert egy köbméter francia hálózati víz 3,80 eurót kóstál, laza egy rongy magyar pénznemben kifejezve. Azt hozzátenném, semmit sem érdemes átszámolni, mert országunk szerény gazdasági helyzetében kialakult ár- és bérszínvonal messze alulmarad az ittenieknek, és b…. drága minden. (de csak a forinthoz viszonyítva) Ha eurót euróhoz viszonyítunk akkor már van értelme a kevésbé drága kifejezésnek, a franciáknak ugyanis ez az egy szavuk van az olcsóság definiálására.

Elmentünk a mobilszolgáltatókhoz prospektusokért, mert nagyon kellene már egy francia mobilszám. Úgy 40-50 szolgáltató van a piacon, teljesen egyszerű közölük választani, franciául könnyű a díjszabásokat is áttekinteni. A telefonok viszont messze olcsóbbak mint nálunk, előfizuval a legtöbb középkategóriás készülék is 1 euró. Mindenestre nehéz eldönteni, hogy mi kell előbb, a tyúk vagy a tojás. Bezárult az ördögi kör. A mobilelőfizetéshez kell banszámlaszám, éppúgy mint az elműhöz, a bankszámlához kell a diákigazolvány, amihez meg a papíroknak kell meglenni, amikhez francia telefonszám kell. Talán majd egyszer. Addig nincs menza, nincs könyvtár, se internet, se bérlet, se semmi.

Délután a szokásos autózás és eltévedés a hipermarketekbe. Bevásárlunk egy-két dolgot amíg van autónk, ez így ésszerű. Ennek megfelelően pénzünk úgy apad, hogy el sem hisszük.

Egyenlőre bulizni a többiekkel nincs sok időnk, egyrészt mert hulla fáradtak vagyunk, másrészt mert be kell rendezkedni otthon amire szintén semmi időnk nem volt eddig. A mai este nekem erről szólt például, hogy kipakoljak a bőröndökből. Mondtam is tominak, hogy holnap alakítanunk kell valamit, és igyunk kicsit bátrabban annak örömére, hogy megérkeztünk, és minden jól alakult.

az itteni bürokrácia sem egy 'kinevetavégén'

Sept 4. Kedd

9-kor jött Cadiou, és bementünk a suliba csupa hasznos dolgot intézni, amire utólag jöttem rá, hogy semmi értelme. Ugyanazzal az irodával kezdünk, és adnak megint 20-25 dkg nyomtatványt, hogy ne unatkozzunk. Azt, hogy mit mikor hova kell leadni, nem igazán tudjuk. Utána, -mivel megígértük a két banki hiénaúrnak hogy bemegyünk aláírni- elmentünk az LCL nevezetű bankba, hogy terveink szerint aláírjuk a tegnap kitöltött papírok alapján írt szerződést, és már kész is vagyunk. Másfél órát szerződést kötni idegen nyelven egyszerű gyakorlat. Háromszor próbáltuk tisztázni, hogy mire is biztosítjuk a bankkártyánkat 27 euróért másfél évre, mire gondoltam megkérdezem, hogy van-e pin kód. Naná, hogy nincs! Gondoltam, akkor nem csináltunk hülyeséget, főleg, hogy kártyalopás esetén kifizetik a leemelt összeget. Aztán azt is sikerült kideríteni, hogy ha ellopják az útlevelünket vagy a szobakulcsunkat, azt is kifizetik. (Utóbbi pótlása 160 barátságos euró) A banki ügyintézés annyira leszívta az agyamat, hogy nem is akartam már semmit, csak megvenni az aznapi borunkat és kiülni a plage-ra naplementét nézni. Így is tettünk, és én ehhez mertem venni egy doboz cigit 5 euróért. Még jó, hogy leszokom! Az LM 7 euró! 1900 Ft. Nem baj, valószínű, hogy ez volt az utolsó doboz cigi amit vettem, valóban nincs értelme dohányozni, itt egészségesen kell élni!

Érkezés Le Havre-ba

Sept 3. Hétfő

Érkezés Le Havre-ba, találkozás Monsieur Cadiou-val. Kijött elénk a pályaudvarra, hogy megmutassa onnan az utat a kolihoz. Szerencse, hogy pár perc gyalog, ugyanis ő sétált, mi meg kísértük autóval. Koli megvan, nem a legszerencsésebb környék, de legalább belváros. Természetesen el kell menni az irodába a kulcsért. Ahhoz képest, hogy ez volt a nagy pillanat, h jelentkezésem híján nem tudtam, hogy lesz-e szobám vagy sem nem is izgultam. Összesen két és fél órát lehettünk ott, ebből fél várakozás, egy óra papírozás, és még egy óra banki ügyintézés. Előbbi viszonylag simán ment, nem is kérdezték, hogy jelentkeztem-e, adták a kulcsot, és mellé 25 papírt, formanyomtatványt, és ehhez hasonlókat, valamint a 4 oldalas szerződést. Nem szeretném megmondani, hogy a papírok hány százalékáról tudtam, hogy mire való és mihez kell. Megrövidítettek 650 euróval, első havi lakbér, és a kaució másik fele. Anikó 8-10 papírral készült, hogy ne kelljen a kaució felét kifizetni, nekem mondanom sem kell, hogy ilyen papírjaim nem voltak. (Persze, anyuci apuci keresetigazolása, közüzemi számlák, bankszámla kivonat, adóbevallás, cipőméret és vércsoport) Nem baj, végül is jól fog jönni az a 170 ezer forint hazafelé. A poén ez után jött, -miután megvan a kulcs, meg a csomó papír- az előtérben ott ült két banki hiéna, hogy lehet számlát nyitni. Sok választásunk nem volt, ítélj meg idegen nyelven egy nemzeti bankot, hogy jó vagy nem. Megkérdeztük, döntöttünk. Gondoltuk ha már ott vannak akkor egyszerűbb rögtön számlát nyitni egy neves banknál. Jó kedvezményeik vannak, fizetik a lakásbiztosítást, ingyenes kpfelvét, miegymás, diákoknak. Egy óra alatt meg is voltunk vele. Ezután gondoltuk nem lenne hátrány, ha hazamehetnénk mondjuk fürdeni egyet, meg pihenni sem ártana.
Mindenki mondta, hogy az azonos országból érkezőket egy helyre teszik. Ehhez képest az Anikó másik épületben van, és nem is tudunk bemenni a csipogónnkal egymáshoz, csak ha felcsöngetünk és beengedünk. A csöngő nem kispályás, légvédelmi sziréna hangerejével nyekereg, szóval már örülsz, ha látogatód van. A következő sokk a szoba felszereltsége; 7 azaz hét mozdítható objektumból áll, ebből 3 db szék, 2 db asztal, 1 ágy és 1 polc. Nem nehéz összeadni, de otthonosan berendezni annál inkább. Gyorsan át lehet rendezni a szobát, az biztos. Egyébként teljesen korrekt, nagy szoba, konyhapult két főzőlappal, hűtővel, mosogatóval, és egy elég tágas fürdőszoba. Hozzáteszem; földszint, utcára néző. Nem para, szeretem ha nem kell lépcsőzni, pakolásnál meg jól jött, hogy csak betettem az ablakon a cuccaimat. Szerencsére van reteszelhető spaletta, éjjel nem éppen vagyok kíváncsi az utcai élet hangjainak gazdáira, nappal viszont annál inkább. Nappal nem látnak be kintről, este meg bezárom a spalettát. Arra a kérdésemre, hogy volt-e betörés azt mondta a dirinő, hogy amióta ő itt dolgozik, azóta nem. Arra a kérdésre, hogy mióta dolgozik az volt a válasz, hogy egy éve. Nem tudom, hogy megnyugodtam-e, vagy esetleg belenyugodtam-e, mindenesetre 4000 euróra vagyunk biztosítva.
Rögtön mentünk a boltba, ugyanis a wcdeszka nem képezi az alapfelszerelés széles körét, tehát megvolt az első fontos dolog az életemben, amit meg kellett vennem. Akkor már megjött a kedvem a dologhoz, és vettem mellé 48 db-os king size toalettpapírt is. Jó dolog ez a háztartás-vezetés! Végső soron megszerettem a szobámat, nekem külön extraként lila a fürdő, lila lámpabúrával, és a szobában is van lámpaernyő (ez mázli, mert extra). Anikónál a nagy baj ott kezdődött, hogy a folyosón olyan gyomorforgató szag volt, mintha egy döglött ökröt sütöttek volna, a szobájában meg nem kicsit masszív csatornaszag volt. (Mondjuk én azt nem csatornaszagnak nevezném) Azonban neki is, meg nekem is benne volt a wckefe a kagylóban. Anikó lecserélte, én nem. Érdekes dolgaik vannak a franciáknak.

La ville de l'amour

Sept2. Vasárnap

A mai nap pont ugyanarról szólt mint a tegnapi, városnézésből. Reggel találkoztunk Ádámmal, elmentünk együtt reggelizni egy gyönyörű parkba, sétálgattunk, beszélgettünk. Mi elmentünk az Eiffel toronyhoz, hogy Tomiék föntről is körbenézzenek, addig Ádám hazavitte a laptopjait, amit mi hoztunk ki neki. Én nem mentem föl velük,mert már voltam, meg valószínűleg lesz még alkalmam rá, inkább leheveredtem a lábához a fűbe, és onnan bámultam fekve ezt a csodálatos építményt, majd elaludtam. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy menni kéne az Ádámmal találkozni a Notre Dame-hoz. Ekkor már késésben voltam, Anikóék még javában a toronyban voltak. Sikerült rossz irányba felszállnom az RER-re, ami olyan mint nálunk a hév, távolabb vannak a megállók mint a metróban, és baloldali a közlekedésük. Nem volt nehéz elcseszni az irányt, de gyorsan kellett döntenem. Vicces hogy van olyan szerelvény ami emeletes, viszont fele olyan hosszú, mint a rendes. Ha nem a peron elején állsz (amit nem tudsz addig amíg balról várod a vonatot, de jobbról érkezik) akkor pont egy vonathossznyit kell leszaladni az utolsó ajtóig. Na mindegy, még jó hogy a jegy addig érvényes amíg ki nem jössz a metró területéről, magyarán annyiszor lehet átszállni amennyiszer akarsz. Mondjuk bérlettel ez nem olyan fontos.

Csak odaértem a Notre Dame-hoz, onnan meg lesétáltunk a jardin de luxembourg-ba, ami szintén egy hatalmas, gyönyörű park. Odajöttek Anikóék is, ücsörögtünk, és kibeszéltük a franciákat. Lassan beesteledett, elbúcsúztunk Ádámtól, és fölmentünk a Sacre Coeur-höz. (Ádámmal megbeszéltem, hogy amint lesz francia számunk beszélünk, és biztosítottam afelől, hogy megyek Párizsba.) Fönt gyönyörű látványban volt részünk, ott is elfogyasztottunk egy vöröset, majd jókedvűen lesétáltunk a hangulatos kis utcákon. Fotó Tomival a Pigale előtt, Moulin Rouge, aztán irány haza. Éjfél után jártunk már, és meglehetősen kimerültek vagyunk. Azthiszem ez rajtam látszott a legkevésbé, de elaltatni azért nemkellett. Holnap nagy nap lesz, utunk második része, irány Le Havre!

Bienvenue á Paris

Sept 1. Szombat

Tizenegy óra tájban értünk Párizsba, de navigáció és térkép híján esélytelennek bizonyult a szálloda megtalálása. A GPS-ünk nagyon aranyos volt addig amíg autópályán mentünk, egyrészt urasan magázott, másrészt illedelmesen figyelmeztetett ha gyorsan mentünk (ami azért nem volt egyszerű művelet a tankhajóval) az más kérdés, hogy Őt Ki Kérdezte a gyorshajtással kapcsolatban! Mindenesetre az autópályánál alsóbb rendű utat nem ismert, ugyhogy csak vagánykodni tudtunk vele. Vettünk is gyorsan térképet egy kúton, és 20 perc alatt meg is találtuk rajta, hogy hol vagyunk. Nagyon mókás volt, a francia kiejtésünk tökéletes, az utcaneveket is simán kiolvassuk. Nem keveset röhögtünk, és a Tomi meglehetősen fogékony a franciára.

Úgy egy órán belül megtaláltuk a szállodát, ami a défense negyed mögött volt. Kellemes részen, a 3as zóna határán, közel a vasútállomáshoz. Megkaptuk a belépőkártyát, de az istennek sem nyílt ki a mélygarázs ajtaja, pedig minden irányból, mindkét oldalával, gyorsan, lassan próbáltam a kártyát áthúzni a dokkolón, már szanaszét kopott a mágnescsík rajta, mi meg visitoztunk a röhögéstől. Főleg mikor kiderült, hogy nem a szomszéd irodaház parkolójába kéne beállni. De sikerült végül megtalálni a helyes útirányt. Elfoglaltuk a szobánkat, egyből fürdés. A 20 órás út után nem esett rosszul, de mivel nem akartuk fölösleges pihenéssel az időnket pazarolni, rögtön a nyakunkba vettük a várost. 7 euró a 3 zónás bérlet aznap üzemzárásig, ami megfelelőnek mondható az 1,50-es jegyárat figyelembe véve. Egész délután jártuk a várost, nézelődtünk, és tanulmányoztuk a franciák természetét. Természetesen megnéztünk nagyon sok látványosságot, jó túristák módjára. Más volt azonban úgy járni-kelni a párizsi utcákon és figyelni az embereket, hogy innen haza Le Havre-ba megyünk. Én személy szerint nagyon megszerettem Párizst. Este megittunk egy üveg bort a jardin de tulleries-ben , aztán Anikóék hazamentek, én meg maradtam még egy kicsit fotózni, meg csavarogni az éjszakai Párizsban.

ELindulás BEpakolás MEGtankolás KIgördülés

Aug 31. Péntek

Háromnegyed tízkor ébreszt a Tomi, hogy negyven perc múlva nálam vannak. Félálomban csak annyit bírtam kérdezni, hogy van-e hely a kocsiban a cuccaimnak. Válasz; ááá, semmi! Gyorsan felkeltem, mert voltak még hiányosságaim a bepakolással kapcsolatban, mikor megérkeztek, lezártam a hatodik táskát is. Teljesen készen voltak, hogy nem fogunk beférni. Mondtam, hogy olyan nincs, s végül befért minden.

Fél kettőkor hagytuk el Budapestet, hatalmas őrjöngés, nincs visszaút, eljött a nagy nap. Belevágunk egy hatalmas kalandba, nem két hétre megyünk, nem is két hónapra, hanem egy évre. Elköltözünk. Fura érzés volt gurulni kifele az országból egy olyan autóval, ami mondjuk rogyásig volt pakolva, de benne van az életed. Legalább kétszer állt be az M1-es, csak hogy érezzük, nem olyan egyszerű Magyarországról meglépni. Ahogy átléptük a határt rendesen haladtunk. Tulajdonképpen Párizsig meg sem álltunk, csak tankolni. Én vezettem, egész délután, egész éjjel, majd reggel 200 kilóméterre Párizstól adtam át a volánt Tominak. Olyan 1200 km-t vittem a vasat. A francia határig mentünk pályán, utána országúton, mert nagyon drága az autópálya a franciáknál, és az autóút olyan mint nálunk mondjuk a 8-as négysávos része. Lehetne ugyanolyan gyorsan hajtani rajta mint a pályán, csak éppen a franciák –hasonlóan a környező országok állampolgáraival- betartják a közlekedési szabályokat. Erre kiváló példa, hogy megelőztem egy kamiont úgy, hogy záróvonalon kezdtem az előzést, majd egy balra kanyarodó sávban tértem vissza elé, és rámdudált, hogy ne paréjkodjak. Megnyugtatásul: ez olyan útszakaszon volt kora reggel, ahol 4-6 km-es egyenesek voltak, és alig jöttek autók. Tehát semmi merészség és kockázat nem volt a műveletben. Egyszerűen ami nálunk lazán megszokott, itt nagyon nem az, és rendre is utasítják a szabálytalankodót a többiek. A francia közlekedési morálról később írok részletesen is.