Dec. 16-tól jan 7-ig tartott életem legaktívabb három hete, azaz hazautaztam az ünnepekre. Kezdjük mindjárt az elején, a szabadságomat megelőző héttel. Az iskola nagyon bedurvult, mert a lökött franciák három hetes sztrájkja miatt most mindenki sz0ph6, mert szépen bepótlunk minden elmaradt órát. (végülis ez idő alatt alig néhány óra maradt el, de mind1) Hétről hétre kapjuk meg az órarendet, aminek látványától konkrétan sokkot kapok. Hétfőtől szombatig, reggel 8-9-től este 5-8 óráig, szombaton délig, másfél óra kajaszünet délben. Tök rendben van az, hogy a napot az osztályterem ablakából látjuk csak, hiszen sötétben megyünk, sötétben jövünk. A tantárgyakra külön még mindig nem térnék ki, mert ezeken az alapvető dolgokon nem tudok továbblépni, így ti se tudjatok. Az utolsó hetemen (ami valójában az utolsó előtti volt, de ezt már leszerveztem, hogy nekem igen fontos az utolsó héten hazamennem) meglehetősen motivált voltam, így pénteken meg szombaton már beteget jelentettem. Valóban volt valami bajom, nem komoly, de annál mérgesebb voltam, hogy nehogymár a ’nagy’ hazatérésre betegedjek le. Így ki sem tettem a lábam a szobámból, nagy beteget játszottam, de leginkább arra vigyáztam, hogy ne romoljon az állapotom. A szombati marketing vizsgát orvosilag le is kell igazolnom. (Legalább megtudják, hogy Magyarországon minden lehetséges ami a papírmunkát illeti.) Én már fél lábbal otthon voltam, másik lábbal meg beteg, úgyhogy nem volt mivel bemenni vizsgázni. Belőttem magamnak a másnap fél kettes vonatot, aztán gondoltam illik valahogy innen is elmenni.
Szerveztünk hát meglepi bulit Anikónak meg Florent-nak, akik így jártak, hogy karácsony előtt születtek pár nappal. Én meg úgy gondoltam ez lesz hát az itteni búcsúbulim. Egy szó mint száz senki nem emlékszik semmire, én meg azon csodálkozom, hogy a lányok esetében ez mekkora teljesítmény. Később kibogarásszuk a fényképekből, hogy milyen volt a buli. A másnaptól való történések kettészakadnak, hiszen én elhagyom a süllyedő bűnbárkát. Délben sikerült fölkelnem, és igen fitt állapotban bepakolnom, rendetraknom itthon. Gondoltam átmegyek a csajokhoz elköszönni, nyitva az ajtó, á mondom dejó már ébren vannak. Egy fenét! Csak egyikük sem találta a kulcsot, én meg odasúgtam a Bori fülébe, hogy leléptem, és nyissanak ablakot, mert sosem józanodnak ki ebben a cefreszagban. (aki folyamatosan hüledezik a történeteken, annak megjegyezném, hogy ettől függetlenül emberek vagyunk)
Na, én meg éppen elérem a vonatot még mindig fitten és kényelmesen, de mikor már rajta ülök a kétszintes vagon felső emeletén nagyon jó érzés fogott el. Mégpedig az, hogy utazom! Gyönyörű napsütés, zöld dombok, nagy farmok suhannak el mellettem. Aztán kb. ötszázezer Renault parkol a sínek mellett, meg két hatalmas kéménnyel egy EDF erőmű a Sajna partján. Közeledünk Párizshoz, hívom Breiert, hogy nem kajálunk-e valahol az Opera környékén. (egészen hasonló állapotban volt mint én, csak én találtam inget meg zselét) Berobogunk vagy 110-zel a St.Lazare-ra, onnan meg –nem viccelek- a Le Havre majd a Budapest téren keresztül átsétálok az Operához. Fél óra kockára fagyás után (200 kmen legalább 10 fok hőmérsékletesés) Ádám megjön, benyomunk pár hambit a mekiben, megbeszéljük, hogy kinek hogy megy sora Franciaországban, majd fölülök a Roissy-buszra. Amit nem értek, hogy miért kell lekanyarodni az autópályáról a buszgarázshoz, hogy sofőrt cseréljünk, aki feltehetőleg a dudaszóra húzta meg a lehúzókallantyút a wc-n, s nyeste be utolsó korty kávéját. (visszafelé én megúsztam, de haveromat is elvitték a buszgarázshoz) A tervezett 2 órával az indulás előtt megérkeztem a Charle de Gaulle-ra, és egy óra múlva meg is találtam a check-in-t. Na nem azért, mert gyökér vagyok, hanem mert minden világosan ki volt írva. Kezdjük ott, hogy két és fél órás késés van kiírva a több ezer járat közül csak a budapesti gépre. Megyek, megkérdezem, hogy ezért fizettem 200 eurót, aztán mondják, h nem értik, időben indul a gép. Az rendben, de akkor hol kell becsekkolni? Kérdem én, mert sehova nem volt kiírva Budapest, és az ahhoz tartozó check-in pultban Dubaiba csekkoltatnak befele. (kicsit játszottam a gondolattal, h nem lehetne-e…) Aztán odamegyek ahhoz a sorhoz ahol sokan vannak, és ki van írva (fémtáblára, nem monitorra) az összes keleteurópai város. Aztán odavisz egy csávó egy automatához, hogy nem csináltam mégmeg? Mondom mit?? Azt mondja, hát ezt; Tak-Tak-Tak, és végigkattint egy windowstelepítést. Én ott voltam képben, hogy kiválaszthattam a gép alaprajzán a helyem, aztán mehettem is a zöld folyosóra. Aztán buszra szállunk és lenyomunk egy Budakeszi-Budajenő távolságot időben és térben a reptéren, hogy meglássuk a helyet, ahol a 6 terminál átellenes oldalának legeldugottabb sarkában készítették elő Airbusunk. Végül is a kikötőkben fizetnek a Hafenrundfahrt-ért, ez pedig benne a 200 euróban. Várunk még egy buszjáratot, amin jöttek azok a birkák, akik bevették a másfél órás késést. A hülyék! Na mind1, mindenki megvan, kitolnak, recsegős egyes (de tényleg), kint a kifutón jobbkezet adunk még két hasonszőrű gépmadárnak, így abban a percben csak harmadikként rajtolhattunk. Utána 20 perc érdeklődés az éjszakai településfények fentről való szemlélése iránt, majd rájöttem, hogy igen lassan és magasan haladunk, így egy óra uncsi bámészkodás után bemondják, hogy megkezdjük az ereszkedést. Há’mondom király, mindjárt otthon vagyok, és 40 percig vártam még, hogy ugyan találjunk már el ferihegyre, mert szerintem Mosonmagyarovárnál kezdhettük meg a süllyedést. Ez éppen olyan mintha a pécsi IC-n fehérvárnál bemondanák, hogy megkezdjük a begördülést a délibe, aztán addig megfejtesz három Fülest. Amúgy rájöttem, hogy a repülés nem az én világom. Inkább utazom kocsival sokkal többet, de közben legalább vannakélmények, impulzusok. Párizs – Budapest között összesen háromszor változtattunk irányt, ebből kettő a két reptér fölött, és egy kb félúton, nagyon preciz pár fokos iránymódosítás volt. Nem tudom mennyire lehet jó pilótának lenni, de mozdonyvezetőnek biztosan jobb.
Meg-, és rájöttem, hogy igen hideg és sz@r idő van pesten. És ezzel kezdetét vette a projet francais dokumentum-komédia nem francia epizódja. A reptérről egyenesen a volt munkahelyem karácsonyi bulijára mentem. Megnéztem az az évi fotókat, mindegyiken sikerült ’munkavégzés’ közben lekapniuk. De jókat röhögtünk rajtuk, főleg azon, hogy az egyik nagyon jó kollégám lett az év dolgozója! Ezúton is gratulálok Turchányi Mikinek!
Éjjel kettőre haza is értem, és igen megfogott az otthon melege! El is kezdtem gondolkodni azon, hogy miért is mennék vissza akárhova, mikor otthon az édes otthon. Reggel hajnalban ébresztő, elvittem anyuékat dolgozni, én meg nyakamba vettem a várost ügyintézésileg. Az első utam a főiskolára vezetett (merő véletlenségből), gondoltam kezdésnek fölveszem az indexem. Még a suliig sem jutottam, reggelizek a fornettisnél, mikor összefutok a Marcsival, és kérdezi, h mi járatban vagyok arrafelé. Mondtam; index. Ő meg vizsgázni megy költségelemzés és kalkulációból (asszem). Mondtam neki, hogy én is megyek a héten, de nem hétfőn. Azt mondja, hogy ma van a vizsga, amire én gondolok az aláíráspót. Ó mondom az nem jó, de akkor is biztos voltam, hogy hétfőre nem volt vizsgám. Bementünk a suliban, rég nem látott arcok vizsgadrukkban kuporognak a padokban bő másfél órával vizsga előtt. Én lementem megnézni szeretett neptunomat, és kiderült, hogy igaza van a Marcsinak, most fogok vizsgázni. Az volt a szerencsém, hogy Attila csoporttársam éppen ott volt puskát nyomtatni, így hozzájutottam én is egy példányhoz. Az egyik kedvenc vizsgámon vehettem részt, mert tipikusan az volt a szitu, hogy mindenki puskával készült, mert ennél a tanárnál lehetett csalni, de amikor bejött, pont egy rehabilitáció után lehetett, ugyanis mondta, hogy eddig igen jó eredmények születtek, és ma nem fogja megtűrni a puskázást. Mindenki zümmögött, de hát ez van, én meg gondoltam végre van valami izgalom. Az első fél órát végigücsörögtem, mert annyira sasolt a tanár mindenkit, aztán elkezdte lebuktatni a puskázókat, és kiküldeni őket. Miközben velük foglalatoskodott, én szépen kikerestem a dolgokat a tartalomjegyzékben, és szépen módjával kiírogattam egy-két hasznos dolgot. Végülis kettes lett, úgyhogy a körülményeket tekintve igen elégedett voltam magammal, és nem utolsó sorban egy nagyon izgi vizsgán vehettem részt, amit ráadásul előtte egy órával tudtam meg.
Azon a héten volt még két vizsgám, az egyik hasonló módon sikerült, a másik logisztika, ami 17 órakor kezdődött, és elaludtam róla. Csak a végére értem oda, amikor már senki sem volt a teremben. Végül azt is sikerült kimagyarázni, így a hétre tervezett három vizsgám bekerült az indexbe. Kedden elmentem buszt vezetni, mentem egy kört Vecsés felé, szerdán reggel 7-kor (!) pedig levizsgáztam forgalomból. Minden körülmény kedvező volt egy buszos forgalmi vizsgához, csak köd volt, mínusz, és tükör jég. De ez is meglett, szombaton már az okmányirodában igényelhettem az új jogsimat.
A szünet további részeit nem részletezném, egyrészt mert nagyon sűrű programom volt, viszont a kedves olvasónak annál érdektelenebb. Magyarán reggeltől éjszaka közepéig bent voltam a városban, délelőttönként dolgaimat intéztem, délutánonként, meg esténként pedig a rég nem látott barátaimmal voltam.
Ha jól emlékszem karácsony hétfőn volt, akkor én vasárnap este elmentem a bevásárló körutamra, és Budaörsön a létező összes doboz alakú hipermarketet, sportboltot, elektronikai szaküzletet, lakberendezési áruházat végigjártam szépen sorban. Még szerencse, hogy a tescó maradt a végére, mert csak az volt nyitva 11 után. Azért a helyzet nem volt olyan súlyos, senki nem maradt ajándék nélkül, sőt jópofa dolgokat találtam 90%-ban az ikeában. Azért vicces volt a nép szent előtti este ezekben a boltokban, többnyire már kétségbeesetten hordták el a maradékot mindenhonnan. Nekem azért nem volt emiatt gondom, én nem közéjük tartoztam, csak éppen nem volt időm előbb elintézni ezeket a dolgokat. Ellenben nem voltak már olyan sokan, az értelmesebbje már otthon csomagolt. Vicces látvány volt a széthordott játékosztály, meg az ehhez hasonló részek, amelyeken mintha forgószél söpört volna végig, és csak egy-egy szétszaggatott darab maradt ott.
Mindeközben elgondolkodtam azon, hogy hogy is néz ki nálunk Magyarországon a karácsony, és hogyan a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban. Míg nálunk bemész egy műszaki áruházba, és asztalnyi lcd tv-k százai várják a gazdájukat, nyugaton közel sincs ekkora ’parasztvakítás’. Egyrészt mert az emberek az ilyen dolgokat nem karácsonyra veszik meg, hanem megengedhetik maguknak év közben. Ők egy-egy drágább parfümöt vagy ékszert ajándékoznak egymásnak, nem használati cikkeket, ruhákat tucat számra. Ez még nem lenne baj, hiszen ajándékozzunk hasznosat. Na de az ami otthon megy! Minél több, minél nagyobb, minél erősebb, hihetetlen. Az nem baj, hogy nincs az embereknek rá pénzük, hiszen ott van az ingyenes áruhitel. Tudom, hogy vannak országok, ahol már a ruhákat is részletre veszik az emberek, de az nem Európa. Nem hinném, hogy jó irányba haladunk ezzel, hogy nincs pénz, de olyan egyedülálló kínálat van, mint sehol máshol Európában. Pontosítok, a kínálat itt is megvan, meg Németországban, Hollandiában, és a többi fejlett országban is, csak éppen nem teszik ki ennyire az emberek szeme elé, (hogy vegyed, mert ha még nincs otthon meg, akkor nem vagy 21. századi ember) több ezer négyzetméteres puccos üzletekben. Nehéz megfogalmazni, de a felfogás és az értékrend más, ami nem csak az életszínvonaltól függ. Na mind1, ez csak a karácsonyi bevásárláskor döbbentett meg, hogy mennyire más otthon és nyugaton.
De végre eljött a karácsony, a pihenés, alvás és a zabálás ideje. Rám fért ez a két nap pihi, mert életem legkimerítőbb –ugyanakkor legaktívabb- három hete volt ez. (pl sosem voltam még hivatalban a nyitási idő előtt háromnegyed órával, azaz reggel negyed nyolckor, és aludtam el az autóban) A két ünnep között minden ugyanúgy folytatódott mint előtte, napi 4-5 óra alvással. De igen élveztem ám!
30-án reggel aztán útra keltünk, s lementünk Mohácsra a hétvégi házba szilveszterezni. Gyönyörű havas táj mindenütt, még az utak sem voltak letakarítva, igazi élmény volt. Gázszerelővel kezdtük az ismerkedést, hogy ne fagyjunk kockára ez alatt a pár nap alatt, az emeleten pedig sikerült szaunát csinálni, ott annyira hasított a konvektor. Egészen rákattantunk a hólapátolásra is, amolyan építő tábor feelinget érezve, és hát minden alkalommal ki kellett ásni az autót a hóból, hogy elmenjünk vásárolni, vagy körülnézni bent Mohácson. A Duna part –melynek partján áll e ház- hozta formáját, gyönyörű volt. Igazi kikapcsolódás a rohanó hétköznapokból, imádom! Délig alvás, reggeli virsli sörrel, estebédre spagetti vörösborral, aztán estére éhesek már nem voltunk, így jöhetett a lélekmelegítő rövid a Duna parton való bóklászáshoz. Az év utolsó napján persze adtunk a hangulatnak, nem tudom kik voltak a hangosabbak, mi vagy a szomszédok.( I DON'T FEEL LIKE DANCIN! ugye samy?) 1-jén irány haza jó havas útviszonyok között, de itt kint nincs egyenlőre mit vezetnem, úgyhogy csak szívtam magamba a kilométereket otthon.
2-án Tominál számvitelt próbáltunk tanulni, nagyjából elég esélytelennek bizonyult, és ráadásul ez az egyik legrázósabb vizsga a főiskolán. Másnap persze mindhárman elhasaltunk rajta, akik külföldön tanulnak. Sebaj, egyszer csak meglesz, amúgy is már vészesen közeledek a főiskola végéhez, alig pár kredit választ el a végszótól, úgyhogy nem menekül a BMF!
Ez volt csütörtökön, és még volt hátra néhány napom, amit azt hiszem 120%-osan kihasználtam, még egy vidéki rokonlátogatás, egy vendégség hajnalig ping-pongozással szeretett teherautó-oktatómnál Zsófinál, egy buli, talákozó a régi bandával, és egy felejthetetlen randi egy fantasztikus lánnyal is belefért!
Vasárnap délután összepakoltam a cuccaimat, és háromszor annyi súly jött össze mint idefele. Átcsoportosítás a bőrönd és a kézipoggyász között, így elértem azt hogy mindkettő nagyjából azonos súlyú legyen, azaz, 22-23 kg. A bőröndnél ha mákom van elmegy, ha a kézipoggyászt lemérik, akkor mélyen a zsebembe nyúlhatok a 12 kg helyett. Ezenkívül laptop meg fényképező külön-külön. Este még az útviszonyok ellenére (ónos eső, tükörjég) még beugrottam a városba a fent említett randira a csodás lánnyal. Lírai búcsú a várostól (és a 3 hét pesti pezsgéstől) és természetesen a lánytól mindez a várban, éjjel, a hideg ellenére forró romantikával fűszerezve. Majd időben, 2-re haza értem, szerencsére az autó is ép maradt.
4-kor persze indulás Ferihegyre, mert igen korán megy a gép. Hosszú unalmas sorban állás a becsekkoláshoz, aztán előre engedik az automatásokat, én is elmentem hát az automatához, hogy időt nyerjek, de a második lépésnél elvesztettem a fonalat, így lemondtam róla (Párizsban a francais hipp-hopp megcsinálta nekem, le is írtam milyen egyszerű volt). Mire sorra kerültem szerencsére elénk jött egy nő, hogy megcímkézze a kézipoggyászokat. Én mutattam neki, hogy az meg az, meg az az enyém, majd elkerekedett szemmel mondja, hogy egy kézipoggyászom lehet csak. Én meg mondom neki, hogy egy van, az meg a laptopom, az meg a fényképezőgépem. Nem tudott mit csinálni, csak azt hogy erőszakoljam bele abba méret dobozba a táskát. Ezt intézte Fater, bár majdnem úgy összeszorult, hogy vinnem kellett volna állványostul. Aztán közben feladom a bőröndöt, és annyira azon járt az eszem, hogy szépen mosolyogjak a csajra, és nézze el a 23 kilót, hogy elfelejtettem ablak mellé kérni a jegyem. Mérték ám a kézipogyikat is, amikor kérdi tőlem, az volt a szerencsém, hogy fel voltak már matricázva, így csak a fényképezőt meg a laptopot mutattam meg neki. A valódiról persze Fater próbálja leválasztani a méretező állványt. Utána már simán ment minden, gondoltam ha már nem az ablak mellett ülök, alszom egyet, úgysem volt kielégítő az a 2 óra alvás otthon. Persze, hogy nem aludtam egy percet sem, kellett nekem viccelődni a mellettem ülő ablaktörlő-gyáros úrral felszállásnál, így végig beszélt hozzám.
Párizsban már minden más volt, meg olyan jó kedvem lett, hogy süt a nap és vagy tizenöt fok van, hogy egészen örültem, hogy eljöttem a hideg és fagyos Budapestről. Vicces volt az a távolság, amit a kiszállástól a csomagfelvételig kellett megtenni, mozgólépcsőn, lifttel, és egy vezető nélküli vonattal. Először nem értettem mivan, ott állok csomag nélkül, és száljak föl a vonatra. Végül is ki volt táblázva, meg gondoltam mivel mindenki fölszáll, és egyiknek sincs nagy bőrönd a kezében, csak tudják mit csinálnak, és nem a Concorde téren fogunk kikötni. Utána buszra szálltam, és irány az opera. Szerencsére most nem álltunk meg vezetőt cserélni. Nagyon jó ötlet busszal menni a reptérre, mert felér egy városnézéssel. Én ugyan nagyon fáradt voltam, de csak az autópályán aludtam, ott is addig amíg nem kezdtünk bele a kígyózó százas tempóba a csuklóssal a középső sávban kamionokat alázva. (és persze mivel olyan szélesek a sávok mint a teherautók meg buszok, néha igen közel voltak a kamionok tükrei, és azon f0st@m, h nehogy az ölembe nyomja az ablakot, vagy egy szerencsétlen kocaautós elsokaljon a kamion és a busz közötti 2 méteren, és meghúzza féltett buszunkat) Aztán ahogy beértünk a városba csak elfeküdtem a székben, és csodáltam a szép kovácsoltvas balkonos párizsi házakat, és szalonlakásokat. Ahogy letett a busz az operánál, el is indultam a St.-Lazare pályaudvarra éhhalálban, gondolván, hogy majd ott eszem valamit. Az a 15-20 perc séta azzal a bőrönddel ami nekem volt, felért egy kínszenvedéssel, de legalábbis egy tehervonat rakományával. (mivel nem akarok éhen pusztulni, be kellett tárazni azt a kolbászt, szalámit, meg trapista sajtot, a virgonc szomjoltásról nem is beszélve) Hiába gurulós bőrönd (rábiggyesztve a sporttáskával), húzni alig bírtam, majd letört a kezem. Leizzadtam mint billenős Zil hegymenetben. Aztán megvettem gyorsan a jegyem, és akkor láttam hogy tíz perc múlva indul egy vonat Le Havre-ba. Gondoltam soha jobbkor, igaz 10 perccel korábban mint az internetes menetrendben, de hát ez Franciaország! Persze kaját már nem tudtam venni, figyelembe véve a szendvicsesnél álló hosszú sorokat és azt a tényt hogy a 4. vágány előtt álltam és a vonatom a 28.-ról indult. Lemondtam hát az ételről, elsétáltam a vonatom elejéig, ami szintén felér egy Astória-Deák távval (már majdnem azt hittem, h az eleje a következő állomáson van), fölszálltam, majd el is indultunk. Néztem a tájat amíg az agglomeráció tartott, aztán el is aludtam, és olyan fél 3 körül már Le Havre-ban ébredtem.
Hazavontattam a bőröndöm, és közben igen élveztem azt a tényt, hogy pár sarokra lakom a pályaudvartól, és hogy verőfényes napsütés, s meleg van. Lecuccoltam a szobámban, gyorsan elmentem ebédelni az egyik kebapos haverhoz. Annyira jó volt ismét franciául beszélgetni. Majd hazatértem és beájultam az ágyamba, és aludtam késő estig. Este beköszöntem a csajoknak, majd folytattam az alvást reggelig. Ki kellett pihennem az elmúlt három pörgős hetet.
