Sept11. kedd

Ma 8:25-kor találkoztunk a suliban a nemzetközi kapcsolatok irodája előtt az instruktor lánnyal aki segített beiratkozni. Nagyon szervezetten ment az egész, egy külön épületben vannak az ügyintézéssel kapcsolatos dolgok az egyetemmel szemben, olyan volt mint egy állomásos vetélkedő, ahol pecséteket kell gyűjteni. Ha jól emlékszem, öt állomás volt, amiből négyet diákok csináltak, meg úgy általában véve diákok vitték az apparátust. Az elsőnél átnézték a hétfőn kitöltött lapokat, kérték az útlevelet meg az egészségbiztosítási kártyát (anyakönyvi kivonat egyenlőre pénzkidobásnak tűnik) és egy fényképet. A másodiknál beleirogattak a lapjainkba, a harmadiknál bevitték a gépbe az adatokat, a negyediknél (itt volt a három középkorú ügyintéző asszonyság) kinyomtatták a tényeket, az utolsónál pedig mosoly, fénykép, és már dobta is ki a diákigazolványt a gép. Teljesen profi, összehangolt munka, melynek végeredménye egy rendes plasztikkártya, színes fényképpel, ’kitudjamirejó’ mágnescsíkkal a hátoldalán. Volt egy ’bonus track’ is, a sportra való jelentkezés. A mi esetünkben ez a salsát jelentené, de nem úgy van az, hogy befizetjük a 40 eurót, és jók vagyunk egy évre. De nem ám! Kell orvosi alkalmassági a sportra való jelentkezéshez. Nincs kivétel. Azt megértem, hogy a külföldieknek is kell, de azt hogy a táncórára is, az vicces. Akkor biztos a jógához is kell, nehogy idegösszeroppanást, vagy porckorongsérvet kapjon az ifjú sportolni vágyó. Mert ha a falmászáshoz, vagy a rugby-hez kell – amikhez oda is van írva a katalógusban – az rendben lenne. De ezért el kell menni orvoshoz, kifizetni a drága nézését, amit majd pár nappal később visszautalnak elvileg. De ehhez kell az anyagi tőke is, hogy kölcsön tudjak adni a dokinak. Na mind1, legalább megnézzünk egy francia dokit is, ha eljutunk egyszer oda.

Utána vissza a bankba, ahova picit félve mentünk, mert másnapra ígértük, pont egy hete, és kb 80 eurót kéne befizetni. Nagyon kellemes érzés volt azonban. Egyrészt mert egyből megláttam a hiéna barátomat, aki nagyon segítőkész szimpatikus fiatalember, de ott volt az az ügyintéző hölgy is, akinél a szerződést kötöttük, aki pedig végtelenül kedves, és nagyon kedvel minket. Nagyon megörültünk, hogy mindenki a helyén van, profi szinten teszi a dolgát, (nem kell magyarázkodnunk, hogy miért jöttünk), tárt karokkal várnak minket, örülnek nekünk, nem kérdezik miért nem mentünk vissza másnap (mert mondjuk ma kaptuk meg a diákot, ami kell nekik), és még fizetni sem kell. (a lakás- meg a kártyabiztosítás) Egyenlőre. Megvan tehát a bankszámlám, jöhet rá a lóvé! Ami a legnagyobb poén, hogy a szép, ízléses és barátságos ügyféltérben sehol senki, se egy ügyfél, se egy másik alkalmazott, csak a mi két barátunk. Tényleg olyan mintha az egész hatalmas bank csak miattunk lenne, és csak minket várna. Szóval van még mit tanulnia az OTP-nek! És pont ebben a percben derült ki, hogy nem tettünk annyira rossz lóra az LCL bankkal, ugyanis a többiek egy másik bankhoz mentek, akik nem fizetik a lakásbiztosításukat. Nyilván miért tennék, de nekünk átvállalják ezt a terhet, úgyhogy jól áll a szénájuk nálam.

Délután pedig volt egy teljesen fölösleges utunk föl az IUT-re. Azt hittük, hogy ma kettőre megyünk eligazodni a tanmenetben, de kiderült hogy holnap lesz a ’randevú’. Az egy dolog, hogy a napokban nem vagyok száz százalékos, de hogy a dátumban sem… és hogy anikóra meg lazán hallgatok, mikor mondom neki, hogy jól tegye el a papírfecnit, mert én elhagyom, vagy elfelejetem. Hiába, Vannak Még Hiányosságaink!

A suliba vezető fölösleges kör előtt elmentünk bérletet venni a buszpályaudvarra. Kinéztük a diákbérletet, 27 euró valamennyi egy hónapra. Van hetijegy is tizenvalamennyiért, de még nem éri meg a pénzét a hónap ezen szakaszában. Mindenesetre kérek két diákot, és mondja a faszi -aki mellesleg az első kimért hangú, rideg ember akivel eddig volt dolgunk – hogy kell neki lakásigazolás, közüzemi számla, fénykép. Azt hittem be**arok. Mert anyakönyvi kivonat meg vércsoport nem kéne a bérlet igényléséhez? Még szerencse, hogy nem volt nálam semmi ilyesmi papír, (mert mondjuk egésznap cipeltem a 20kilósra hízott, gyűrűskönyvvé nőtt paksamétát) így csak az Anikó vett bérletet 33-ért. 6 euró a bérlet mellé a fényképes lakcímet igazoló fecni. Én vettem egy jegyet 1,5-ért, és addig biankózom vele amíg nem kell lekezelni az ellenőrök miatt, akik állítólag sokan vannak és civilruhás rendőrök. (a gazdaságosságot kockázatelemzéssel később tudom megadni.) Majd eljátszom a buta külföldit, hogy „Jaaa, ezt be kell oda dugni??”

Sept10. hétfő

Hétfőn szorgalmasak voltunk, délelőtt meg délután is voltunk francia órán, a kettő között meg a jelentkezési lapunkat töltöttük kifelé. Egyrészt nem bonyolult, másrészt nem hosszú. A délutáni óra fent volt a domb tetején az IUT-n. Épp, hogy odaértünk, illetve az én csapatom.

Történt ugyanis, hogy tíz perccel órakezdés előtt szálltunk le a buszról, az IUT megállójában, és onnan tájékozódási versenyt csináltunk az egyetemig. Baromira egyszerű, van két gimnázium, amik délről meg nyugatról határolják az egyetemet. A busz az egyik gimi előtt tesz le, onnan pedig nem lehet eltéveszteni a bejáratot, vagy be a gimnáziumba, vagy sehova. Én mondtam a többieknek, hogyha így van, akkor csak át lehet menni a középsuli auláján az egyetemre. Anikó meg Enikő a két tájékozódó mester pedig a lehető legrosszabb irányból akarta megkerülni az épületet. Én szóltam, hogy az nem lesz jó, inkább próbáljuk az épületen át. Nem akartak rám hallgatni, én meg nem akartam biztosan rossz irányba menni a másik gimi felé, így két csapatot alkottunk. Anikó meg Enikő ugye rendíthetetlen volt, Bori meg velem tartott, Laci gondolkodott egy darabig, hogy melyik csapatot válassza, én tudtam, hogy felénk húzott volna, de nem lett volna szerencsés magukra hagyni a két leányzót, akik egy játszótéren is eltévednének. Mi eljutottunk az udvaron át egy másik épületbe, amiről már tisztán láttuk az épületünket, csak éppen ajtót nem találtunk arra, az idő meg sürgetett. Megkérdeztünk hát két gimnazista srácot, hogy magyarázzák már el, hogy merre kell menni az egyetemre, és voltak olyan rendesek és elkísértek bennünket. Ki a gimiből, le a buszmegálló mellett, kis kertkapun be, kétoldalt kerítés, hosszú járda, sok lépcső le, jobbra reptér méretű sportpályák hangárral (gondolom a tornaterem), sok lépcső fel, üzemi kisiparos környezet, -ekkor már tudtam, hogy mindjárt ott leszünk- majd épületünk hátsó bejáratánál találtuk magunkat. Közben kísérőink elbúcsúztak, megköszöntük szíves segítségüket, és fölmentünk az órára. 5 percet késtünk (amúgy nem annyira gáz késni) és mikor leültünk kitikkadva a sok lépcsőzéstől, azon gondolkodtam, hogy milyen durva a legrövidebb út az egyetemtől a buszmegállóig. A többiek fél órát késtek, és kiderült, hogy stoppal jöttek. Mondom, azigen! Mi nyertünk Borival, nem is kicsit. A teremben elég nagy a hőség, ablakot nyitni kulcs hiányában nem lehet. Nagyon praktikus kulcsra zárni az ablakot a harmadikon. Viszont jó a hőszigetelés, mert szünetbe kimentem a tűzlépcső-erkély együttesre szétnézni, és majd levitte a fejem a hideg szél. A teremben meg megsültünk. Óra után a másik irányba indultunk, amerről az autók jönnek, (ugyanis a mi útvonalunk zárva volt késő este 6-kor) nagyobb táv, viszont nincs lépcső, és mindent összevetve barátságosabb a főbejáraton közlekedni mint a hátsón. Természetesen az már az eggyel előző buszmegállóhoz visz, aminek nem IUT a neve! Teljesen logikus megközelíthetetlen objektumokról elnevezni egy buszmegállót.

Hazaértünk, gyorsan kaja, majd irány a plage, találkozni a németekkel, meg koreaiakkal. Megnéztük a hullámverést sötétben, majd a hűvös szél elől behúzódtunk egy pubba. Annyira nem volt nagy szám. Egyrészt, mert alig volt helyünk, húsz perc alatt sikerült leülni, félpopival sámliszélre, másrészt meg nem annyira érdekelt, hogy a nádszál német csajok hogy bírják veretni a korsó söröket magukba befelé. Mindenesetre jókat röhögtünk, beszélgettünk németül is meg franciául is, a koreaiak pedig teljesen mindegy milyen nyelven próbálkoznak, nem bírnak nem képírott hangokat kiejteni, nem is hallani vékonyka hangjukat, túl magas frekvencián nyávognak. Nem hinném, hogy rendszer lesz a velük való pubba járásból –mint kiderült minden este ezt csinálják- de azért vannak köztük nagyon szimpatikus emberek is, akikkel egyéb alternatívák kidolgozásán vagyunk. Nagyon jóba lettünk egy lengyel sráccal, valamint van még egy brazil, és egy keleti származású német srác is. Velük jókat lehet beszélni, és ami fontos, hogy ők is inkább franciául próbálkoznak. A nevekre nem térnék ki, sem pedig a német és ázsiai hölgyikékre, akik azért jóval többen voltak, mint a fiúk. Nem tudom, hogy az erasmusos társoság nőies fele hol maradt el, mert őket a mi lányaink képviselték. Amúgy meg teljesen mindegy, mert vannak nagyon szép és kedves francia nők, akik nagyon sokat mosolyognak, ami nagyon-nagyon jó dolog! Alig várom már hogy elkezdődjön a tanítás! (legalábbis bizonyos szempontból)

hétvége, pihenés, alvás, naplemente, salsa

Sept8-9 szombat-vasárnap

A hétvége többnyire a pihenésről szólt, végre addig aludtunk, amíg jól esett. Ki kellett használni,mert van egy olyan érzésem, hogy nem lesz lehetőségünk szinte soha eleget aludni. De nem is baj. Szombat délután elbúcsúztunk Tomitól, megköszöntük, hogy kiköltöztetett minket Le Havre-ba, majd jó utat kívánva útjára engedtük. Szóval a délelőttök alvással teltek, a délutánok sétával a plage-on, az esték pedig szomszédolással, kártyázással, borozgatással.

Vasárnap délután vittem magammal a fényképezőt először a plage-ra, csináltam egy-két naplementés fotót is. Többek között fürödtem Borival az óceánban, és meglepő módon nem volt vészesen hideg. Az első pillanat az sokk volt, ahogy vízhez ért a lábunk, majd amikor beleugrottunk, de két perc múlva már nem fáztunk benne. Nagyon frissítő volt, meg is beszéltem Borival, hogy ha ilyen idő marad, akkor jövünk csobbanni még párszor. Egy hátránya van, hogy marha sós. (Az Adriához képest) Utána elsétáltunk a bokáig érő vízben a plage északi végéhez, ott fölmásztunk mezítláb a köveken a sétányra. Vicces volt ahogyan csetlünk-botlunk, és az, hogy kb tíz perc alatt tesszük meg a 25 méteres távolságot. Fönt a sétányon nagy meglepetés ér minket, ’civil’ embereket látunk táncolni. Azt hittük, hogy valami fesztivál, vagy buli van, de kiderült, hogy vasárnaponként ingyenes salsa oktatás van lemenőnap-fényben a plage-on. Tiszta Spanyolország vagy Mexikó. Nagyon komoly, bárki aki arra jár, és szeret táncolni, vagy meg szeretne tanulni, egyszerűen választ magának párt és már át is adhatja magát a feelingnek. Kedvet kaptunk hozzá nagyon, úgyhogy ha jó idő lesz, és itthon leszünk akkor bizti kimegyünk majd. Alapvetően imádok táncolni, mondjuk salsázni még csak alap szinten ha próbáltam, de szerintem kihagyhatatlan. Nem gondoltam volna, hogy itt északnyugat Franciaországban ennyire szeretnek az emberek salsázni. Úgy néz ki, hogy a suliban is ezt fogom felvenni tesinek. Ha összejön a jelentkezés.

Apropó tesi. Nem kötelező, de javítja az átlagot, ellenben nem rontja. Azt nem tudom, hogy mindenkinek így van-e, de nekünk biztosan. Amikor először jártunk az IUT-n, összefutottunk a tesi tanárral is, és kezembe nyomott egy legalább 50 oldalas színes katalógust, csak tájékoztatóul, hogy mit lehet a tornaóra keretein belül csinálni. Hirtelen nem tudnék olyan sportágat mondani, ami nincs benne. Talán a műrepülés, vagy műugrás. De azok úgyis mű dolgok. A létező összes labdajáték, csapatsportok alapnak tekinthetőek, a sportlövészet már jól hangzik, épp úgy mint a táncoktatás, de vállalkozó kedvűeknek (és vastag pénztárcájúaknak) van búvároktatás és vitorlázás, jogosítványszerzéssel egybekötve. Van négyféle boksz, hatféle ugrabugra csajoknak, és vagy nyolcféle verekedős móka. Ami még megmozgatta a fantáziámat, az a jóga, de az is viszonylag drága, fene tudja miért. Az árakat tekintve messze olcsóbbak még így is az iskolán kívüli tanfolyamoknál vagy edzéseknél , kb 30-80 euró között vannak egy évre. A drágább műfajoknál ez alkalmanként fizetendő összeg, (pl vitorlázás vagy búvárkodás) de 170 euróból kijön papírral együtt, ami megint nem (annyira) drága.