Projet Francais

Sept10. hétfő

Hétfőn szorgalmasak voltunk, délelőtt meg délután is voltunk francia órán, a kettő között meg a jelentkezési lapunkat töltöttük kifelé. Egyrészt nem bonyolult, másrészt nem hosszú. A délutáni óra fent volt a domb tetején az IUT-n. Épp, hogy odaértünk, illetve az én csapatom.

Történt ugyanis, hogy tíz perccel órakezdés előtt szálltunk le a buszról, az IUT megállójában, és onnan tájékozódási versenyt csináltunk az egyetemig. Baromira egyszerű, van két gimnázium, amik délről meg nyugatról határolják az egyetemet. A busz az egyik gimi előtt tesz le, onnan pedig nem lehet eltéveszteni a bejáratot, vagy be a gimnáziumba, vagy sehova. Én mondtam a többieknek, hogyha így van, akkor csak át lehet menni a középsuli auláján az egyetemre. Anikó meg Enikő a két tájékozódó mester pedig a lehető legrosszabb irányból akarta megkerülni az épületet. Én szóltam, hogy az nem lesz jó, inkább próbáljuk az épületen át. Nem akartak rám hallgatni, én meg nem akartam biztosan rossz irányba menni a másik gimi felé, így két csapatot alkottunk. Anikó meg Enikő ugye rendíthetetlen volt, Bori meg velem tartott, Laci gondolkodott egy darabig, hogy melyik csapatot válassza, én tudtam, hogy felénk húzott volna, de nem lett volna szerencsés magukra hagyni a két leányzót, akik egy játszótéren is eltévednének. Mi eljutottunk az udvaron át egy másik épületbe, amiről már tisztán láttuk az épületünket, csak éppen ajtót nem találtunk arra, az idő meg sürgetett. Megkérdeztünk hát két gimnazista srácot, hogy magyarázzák már el, hogy merre kell menni az egyetemre, és voltak olyan rendesek és elkísértek bennünket. Ki a gimiből, le a buszmegálló mellett, kis kertkapun be, kétoldalt kerítés, hosszú járda, sok lépcső le, jobbra reptér méretű sportpályák hangárral (gondolom a tornaterem), sok lépcső fel, üzemi kisiparos környezet, -ekkor már tudtam, hogy mindjárt ott leszünk- majd épületünk hátsó bejáratánál találtuk magunkat. Közben kísérőink elbúcsúztak, megköszöntük szíves segítségüket, és fölmentünk az órára. 5 percet késtünk (amúgy nem annyira gáz késni) és mikor leültünk kitikkadva a sok lépcsőzéstől, azon gondolkodtam, hogy milyen durva a legrövidebb út az egyetemtől a buszmegállóig. A többiek fél órát késtek, és kiderült, hogy stoppal jöttek. Mondom, azigen! Mi nyertünk Borival, nem is kicsit. A teremben elég nagy a hőség, ablakot nyitni kulcs hiányában nem lehet. Nagyon praktikus kulcsra zárni az ablakot a harmadikon. Viszont jó a hőszigetelés, mert szünetbe kimentem a tűzlépcső-erkély együttesre szétnézni, és majd levitte a fejem a hideg szél. A teremben meg megsültünk. Óra után a másik irányba indultunk, amerről az autók jönnek, (ugyanis a mi útvonalunk zárva volt késő este 6-kor) nagyobb táv, viszont nincs lépcső, és mindent összevetve barátságosabb a főbejáraton közlekedni mint a hátsón. Természetesen az már az eggyel előző buszmegállóhoz visz, aminek nem IUT a neve! Teljesen logikus megközelíthetetlen objektumokról elnevezni egy buszmegállót.

Hazaértünk, gyorsan kaja, majd irány a plage, találkozni a németekkel, meg koreaiakkal. Megnéztük a hullámverést sötétben, majd a hűvös szél elől behúzódtunk egy pubba. Annyira nem volt nagy szám. Egyrészt, mert alig volt helyünk, húsz perc alatt sikerült leülni, félpopival sámliszélre, másrészt meg nem annyira érdekelt, hogy a nádszál német csajok hogy bírják veretni a korsó söröket magukba befelé. Mindenesetre jókat röhögtünk, beszélgettünk németül is meg franciául is, a koreaiak pedig teljesen mindegy milyen nyelven próbálkoznak, nem bírnak nem képírott hangokat kiejteni, nem is hallani vékonyka hangjukat, túl magas frekvencián nyávognak. Nem hinném, hogy rendszer lesz a velük való pubba járásból –mint kiderült minden este ezt csinálják- de azért vannak köztük nagyon szimpatikus emberek is, akikkel egyéb alternatívák kidolgozásán vagyunk. Nagyon jóba lettünk egy lengyel sráccal, valamint van még egy brazil, és egy keleti származású német srác is. Velük jókat lehet beszélni, és ami fontos, hogy ők is inkább franciául próbálkoznak. A nevekre nem térnék ki, sem pedig a német és ázsiai hölgyikékre, akik azért jóval többen voltak, mint a fiúk. Nem tudom, hogy az erasmusos társoság nőies fele hol maradt el, mert őket a mi lányaink képviselték. Amúgy meg teljesen mindegy, mert vannak nagyon szép és kedves francia nők, akik nagyon sokat mosolyognak, ami nagyon-nagyon jó dolog! Alig várom már hogy elkezdődjön a tanítás! (legalábbis bizonyos szempontból)